Az első „legjobb barátomat” Bogárnak hívták. Az első szavaim között a Bodáj J szerepelt. Egy kis fekete keverék kutyus volt, aki közel tíz évig volt mellettem. Egy sajnálatos tragédia miatt veszítettem el. Befogadtunk egy német juhász-német dog keveréket, akinek mi voltunk az utolsó esélye. Sajnos ezt nem hálálta meg nekünk. Egy alkalommal úgy megmarta az én drága kutyusomat, hogy nem lehetett rajta segíteni. Ez hatalmas törést jelentett számomra és még ma is gyakran eszembe jut az én kis fekete „Bodájom”.

Akkor megbeszéltük a szüleimmel, hogy egy törzskönyvezett kutyát szeretnénk. Csak a fajta nem volt még eldöntve. Kaptam néhány kutyás könyvet, és minden nap azokat bújtam. Végül eldőlt: nekünk skót juhász kell! A sors úgy hozta, hogy az egyik rokonunknál éppen akkor született egy collie alom. 1993. júniusának elején mentünk a kicsiért. Még ma is pontosan emlékszem arra, hogyan megláttam Brilliántot. Ő volt az egyetlen blue-merle kölyök az alomban. S bár eredetileg nem ilyen színű kicsit terveztünk, én rá sem néztem többiekre. Kiemeltem a helyéről, és azt mondtam: Ő az!

Nagyon szép időszak következett. Brillcsikével rengeteg dolgot átéltünk. Együtt tanultuk az életet. A gondozása teljesen az én feladatom volt, és semmi pénzért sem adtam volna át másnak. A legjobb eledeleket vettük meg neki, ő volt a család szeme fénye. Rengeteget tanultunk. És bár se kiállításokra sem kutyaiskolába nem járunk vele, nekem akkor is ő volt a legfantasztikusabb kutya a világon. A kertben felállított akadályokon rengeteget játszottunk, és ő bármit megtett akkor ha látta rajtam, hogy ezzel örömet okoz.

A nyári viharokban együtt bújtunk el a szoba legkisebb sarkába, és mindent „megbeszéltünk” egymással. Ha valamiért szomorú voltam, ő mindig együtt érzett velem és felvidított. Én voltam neki az egyetlen, akit feltétel nélkül és minden körülmények között imádott. Soha nem volt beteg, az állatorvost csak évente egyszer, az oltások miatt láttuk. Anyuéknak okozott néha egy kis bosszúságot, amikor én nem voltam otthon. Nem volt hajlandó tőlük elfogadni az ételt, vagy megmakacsolta magát a pórázon. Senki nem vihette sétálni rajtam kívül!

Aztán én felnőttem, és úgy alakult az életem, hogy több száz kilométerre kerültem otthonról. Amikor csak tudtam hazamentem, és nem telt el nap, hogy ne kérdeztem volna róla. Amikor pedig otthon voltam örültünk egymásnak.

2005 tavaszán aztán egyszer rosszul lett. A fülét fájlalta. Anyuék persze rögtön orvoshoz vitték, aki megállapította. Középfül-gyulladás. Hosszú hetes kezelések jöttek, és úgy tűnt minden rendben lesz. Sajnos nem így történt. Csak később tudtam meg, hogy ez csak látszat volt. Hétvégenként aha otthon voltam, az én drága kutyusom összeszedte magát és a legjobb formáját mutatta. Úgy mintha még most is pár hónapos kölyök lenne. Bennem persze ott volt a félsz, hogy biztos jól van-e.

Az utolsó pár napunkra tisztán emlékszek. Október első hétvégéje volt. Sokat játszottunk, sétáltunk még akkor is. Aztán elköszöntem tőle ahogy máskor is. Legyen jó, és majd sietek haza. Ő csak elült nézett rám, és talán tudta nem látom többet…

Pár nappal később egy hang mintha azt mondta volna: haza kell mennem, mert valami baj lesz. Ez egy keddi nap volt, és én megterveztem, hogy bár előtte két nappal voltam otthon, csütörtökön mégis hazamegyek.

Aztán szerdán reggel csörgött a telefonom. Nem tudom, hogyan tudtam megérteni a szavak jelentését, és azt sem, hogy utána mi történt, csak annyira emlékszek, hogy zokogok és azt kiabálom, hogy NE!!!

Anyukám telefonált, és azt mondta, Brilliánt rosszul lett. Már az orvosnál vannak, de nem tudnak rajta segíteni. A tüdeje nem bírja tovább. Szinte önkívületben könyörögtem az orvosnak a telefonba, hogy segítsen neki. De nem tudott. Október 5-én, délelőtt fél kilenckor elveszítettük az én drága kincsemet. (Még most, közel egy év után is a könnyeim potyognak, amikor ezeket a sorokat írom róla.) Soha nem fogom, nem tudom és nem is akarom elfelejteni azokat az éveket amikor ő velem lehetett.

Borzasztó érzés volt hazamenni úgy, hogy már nem várt engem. Ott nyugszik a kertben, és ha otthon vagyok, mindig leülök a sírja mellé.

A családunk mindig is nagy kutyamegmentő volt. Brilliánt mellett néhány hónapig egy huskynk is volt. El akarták altatni, de persze mi nem hagytuk. Sajnos megtartani nem tudtuk, de nagyon jó helyet találtunk neki, ahol végre boldog lehetett. Ugyanígy fogadtunk be egy középkorú gold-sable collie kan kutyust „Rocky”-t is. Néhány hétig problémás volt az együttélés, de amikor megszoktuk egymást, fantasztikusan jó kutya lett, és nagyon hálás! Ma sem tudom, hogy hova tűnt el. Egy viharban szökött meg. A nagy szél kinyitotta a kaput és Rocky eltűnt. Hetekig kerestük mindenhol, de hiába.

2004. Mikulás ajándéka lett Tappancs kutyus. Mint skót juhász kiskutya hirdették meg egy újságban. Persze amikor megláttuk egyből kiderült, hogy nem sok köze van a collie-hoz, de hogyan is mondhattunk neki nemet…

Sajnos a sors úgy hozta, hogy alig egy évig maradhatott nálunk. Egy aljas ember nagyon gyorsan ölő mérget etetett meg vele. Szörnyű volt végignézni úgy a szenvedését, hogy nem tehettem semmit érte.

A szüleimmel most is él egy kis befogadott keverék kutyus: Buksi. Becsléseink szerint már rendesen túl van a 10. évén, de szerencsére még most is egészséges. Nagyon hálás nekünk, hogy idős kora ellenére is befogadtuk, és nagyon jó helye lehet. Ez tükröződik minden egyes pillantásából.

A kutyák nekem nem csak a hobbit jelentenek. Az életem nagyon fontos részei, és el sem tudom képzelni azt, hogy mi lenne velem nélkülük!